Déva hatása…

Fényképeim rendezgetése közben elérkeztem a Déván 2006-ban készült képekhez. Ez így nem igaz… Szándékosan azokat kerestem. Időről-időre eszembe jutnak  azok a napok és az a tengernyi tanítás, amit ott kaptam. Az a minden-pillanatban JELEN LÉT, ami ott és akkor tudatosodott bennem először. A mai napig meg-meg világítanak és helyeznek más fénybe élethelyzeteket az út során tapasztaltak. (Ezért büszkék lehetünk nyelvünkre. Ennél szemléletesebben nem is lehetne kifejezni és értelmet adni a helyzetnek)

Eszembe jutott, amikor az első dévai utamon kis utasaimat hallgattam. Szinte féltem kérdezni, nehogy valamilyen rég elfeledett fájdalmat idézzek fel. Inkább csak hallgattam őket… Azután persze Ők is hallani akartak rólam, tudni akarták ki is valójában az az “igen tisztelt Sofőr Úr”. Akkoriban az életem, hogy is mondjam, nem egy sikerszéria volt. Nem találtam a helyem, idegenné váltak körülöttem a dolgok, pedig tudtam, hogy magamnak teremtettem a helyzetet, de mégis mintha holdbéli tájon jártam volna. Ismerős helyek, kapaszkodók nélkül. A feltett kérdésre nem is tudtam azonnal válaszolni. Szégyenérzet volt bennem, mert annyi sok lehetőséggel nem kezdtem semmit, magamat nem ismerve a tehetségem sem használtam. Ez ott akkor vált világossá előttem. A három fiú közül az egyik magától tanult meg olvasni és miután bekerült az otthonba 2 hét alatt kiolvasta az összes könyvet annak könyvtárában. Tehetséges okos srác és mégsem mondhatjuk, hogy micsoda lehetőségek álltak előtte. Ezek a gondolatok jártak a fejemben és csak annyit tudtam mondani, hogy most éppen teherautó sofőr vagyok. Nem  esett jól nem igazat mondani, de féltem bevallani, hogy a saját vállalkozásom teherautójában ülünk és a magam főnöke vagyok. Mivel a hibák nem maradnak megtorlatlanul, azonnal jött is a büntetés… A testvérpár nagyobbik tagja annyit mondott csak, hogy “a Jó Isten áldja meg az autó tulajdonosát, amiért segítségül adta azt az útra”. Annyira őszinte volt, irigységtől mentes… Elmondtam nekik, hogy a vállalkozás az autóval együtt az enyém. Ekkor már konkrétan szégyelltem magam. Sanyi annyit mondott még az áldás mellé, hogy “Maga biztosan nagyon jó ember! A Jó Isten szeretni magát, hogy ennyi mindent adott…”. Megsemmisítő csapás volt. Az Öntelt, magáért siránkozó EGO szépen felépített színterét egyetlen gyermeki mondat elsöpörte.

Nem volt benne szemrehányás, pedig éles eszű gyerekként átlátta, hogy ott bizony hibázott az igen tisztelt Sofőr Úr… Nekem pedig eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek mennyire másképp gondolkoznak, mennyire máshol vannak az értékek. Dehogy éreztem én jó embernek magam… Nem mondtam igazat, ott belül elégedetlen voltam az életemmel és mindennel ami körbevett. Már semmit sem láttam annak, mint ami valójában volt és ezzel a hálátlansággal álltam a mindennapokat.

Szembe kellett, szembe kell néznem magammal, hibáimmal és értékeimmel. Fel kellett és kell is ismernem, hogy a “van valamim” és a “vagyok valaki” nem eszközfüggő állapotok, hogy az “elég” sokkal hamarabb “van”, mint azt korábban gondoltam. Akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy:

“Az értékrendem némi csángálás után a helyére talált. Nem változott, tartalmat nyert!”

A legfontosabb, amivel tisztába kell kerülj, hogy mik a szükségleteid. Teljesen mindegy, hogy miről beszélünk, tárgyakról vagy érzelmekről, érintésről, figyelemről. Az is mindegy, hogy miből “mennyit” akarsz. Nem az a fontos, hogy az most sok, vagy kevés, az a lényeg, hogy tisztában legyél vele. Tudnod kell magadat. A következő lépés, amikor megvizsgálod a motivációdat, hiszen az mondja meg, miért is akarod azt a valamit. 🙂

 

Sokszor hallottam már, hogy a “körülmények” miatt most éppen nehéz valakinek, vagy hogy “most még megnyomom” kicsit, aztán “Kánaán lesz” … és persze a körülmények nem változnak és Kánaán sem jön el. Mitől, vagy mennyitől érezzük jól magunkat? Mindig valahol kint, magunkon kívül keressük azt a bizonyos valamit, amitől jól kellene éreznünk magunkat. Pedig az a valami az bennünk van. Mi magunk vagyunk… Mi magunk, s minél többet teszünk azért, hogy megismerjük az igényeinket, szükségleteinket annál inkább MAGUNK leszünk. Ez persze nem megy őszinteség nélkül és nem a “Mergáról, jakúzás kádról, meg a benga odúról” szól. CSAK arról, amitől és amennyitől nekünk jó, amitől azt mondhatom, ÉN ez vagyok és ezekre van szükségem. 🙂 A többi csak teher…

Pár éve csatlakoztam Magyar motorosok segélykezdeményezéséhez Dévára (a dévai írások között is szó esik az “elég”-gel kapcsolatos gondolatokról). Vittünk mindent amit értünk. A teherautónk tömve volt játékkal, ruhával, könyvekkel és élelmiszerrel, a zsebeink cukorral és csokikkal. Amint a kezébe nyomtuk valamelyik lurkónak azonnal rohant és kínálta. Nekünk! Nekünk, akik hoztuk-adtuk és mikor csodálkozva megkérdeztem miért engem kínál, akkor az volt a válasz “mert az én kezemben van a zacskó”…  A “jut mindenkinek” elve egy olyan gyerek cselekedetén keresztül, akinek még anya-apa sem jutott, értelmet nyert. Csaba testvér jó munkát végez.

 

Tavasz óta készülődtünk az útra, ami nekem kifejezetten fontos volt, mert 2007-ben nem tudtam menni. Készülődött mindenki, motorosok, segítő szándékú emberek, olyanok is akik nem kötődnek a motorozáshoz, egyszerűen csak adni akartak. Negyedik éve életképes az a kezdeményezés, amit Bujdosó Janó hívott életre. Nekem másodszor volt szerencsém jelen lenni. Valóban jelen lenni, mert minden perce amit a készülődéssel töltöttünk, minden méter az úton és persze minden pillanat a megérkezéstől kezdve telis-tele volt tanítással. Szeretetről, önfeláldozásról, segítőszándékról, állhatatosságról, nemzetről. Janó egyszer azt mondta, hogy lassan mi nem azért járunk majd ki, hogy vigyünk, hanem hogy feltöltődjünk… Az a tiszta szeretet és várakozás, amit ott tapasztal az ember fia, az évről évre vissza szólít. Ez volt a negyedik alkalom, a negyedi Déva túra, ebben a formában az utolsó… Nem voltunk sokan, töredéke volt a létszám az előző éviekhez képest. Az idő most jobban próbára tett mindenkit. Hideg volt és eső… Idén is a Dömpivel mentem, mert szállítani kellett a felajánlásokat. Az indulás előtti héten még alig volt az autóban valami. Kedves Barátaim – akik közül az egyik az útra is velem tartott – bevásároltak tartós élelmiszerből, tisztító- és tisztálkodószerből, írószerekből. Sokat költöttek, mégis csak árválkodott a garázsban. A munkahelyemen a kollégák is összedobtak pénzt amiből bevásároltunk, de így sem töltöttük meg az autót még egyharmadáig sem. Kicsit elszállt a hitem. Haragudtam is magamra, mert valahogy többet vártam. Elkeseredésemben kiírtam az iwiw-re, hogy “helló” segítsetek. Persze nem történt semmi. Néhány ismerős forwardolta a postomat, de nem történt semmi. Aztán indulás előtt befutott Atesz, egy virágbolt tulajdonosa. Becsöngetett, besétált az udvarba, majd mosolyogva közölte, hogy van kint “néhány” zsáknyi ruha és könyv. Kb fél órán keresztül pakoltunk négyen. Aztán hirtelen úgy tűnt kevés lesz a 11 köbméteres Ducato.

Péntek…

Indultunk gyűjteni, de előtte 409 Kg ruhát elküldtünk külön fuvarral Dévára. Pénteken reggel 8 órától autóban voltunk ketten a barátommal és jártuk az országot. 🙂 Kaptunk almát 23 rekesszel, élelmet, játékot. Például egy német motoros srác 9 zsáknyi játékot hozott valahogy Kecskemétre! Fel sem tudom sorolni, hogy mi minden került az autóba. Az biztos, hogy a lengéscsillapítóknak már nem volt dolguk… 🙂 (mire hazaértem velük, mindkét hátsót cserélni kellett) Az úton megint előkerült valahogy a miből mennyi elég, hogy kell-e “még”, hogy minek is kapar az ember? Jó alkalom volt a pénteki gyűjtés arra, hogy jót beszélgessek a barátommal, aki hasonlóképp gondolkodik dolgokról, mégis akadt olyan amiben nem értettünk egyet. Ennyit talán nem beszélgettünk gyermekkorunk óta. 3 nap összezárva egy autóba, egy szállásra. Tiszta valóságshow! 😀 Persze itt kiszavazás nem, de véleménykülönbség már az első percben volt. Mármint, hogy merre is induljunk, melyik legyen az első állomás. Nekem már volt kész tervem, hiszen hozzám futottak be a hívások a felajánlásokról. Tudtam, hogy ki mikor vár minket és mit fog adni. Tervezni és szervezni kellett, mert ésszerűen akartam pakolni, még akár annak az árán is, hogy “kicsit” többet autózunk. Kedves barátom kifejezte abbéli véleményét, hogy ez hülyeség. Elkezdett szervezni, útvonalat átszabni. Aztán mégis arra mentünk, amerre terveztem. A Dömpi vezetőfülkéje úgy nézett ki, mint egy török kamionos fülkéje. Ne akard tudni… Valahol az úton kaptunk a szélvédőre egy követ. Nyomát nem láttam, csak hallottam, hogy ez betalált. Aztán Kiskunhalas után megláttam a repedést. Szépen tempósan közlekedett felfelé, meg szétfelé. Felraktuk a már említett almákat, s visszafordultunk Kiskunhalasra, mert akkor is növekedett a repedés, ha állt az autó. Bementünk egy multi parkolóba, mert ott mindig van szélvédőjavítás. Megragasztották. Kérdeztem az embert, meddig tart ki a ragasztás? azt mondta örök ez, mint a szegénység. Aztán mire Székesfehérvárra visszaértem továbbrepedt. 🙂 Jó hír! ezek szerint a szegénység sem tart örökké. 🙂 Remélem igaza lesz az emberkének. Bár, ha belegondolok, hogy nem tudta, hogy Déva a határon túl van… A kis plusz utakkal este 11 óra körül értünk Deszkre, ahol szállást foglaltak nekünk telcsin előre, mert látszott, hogy emberi időben nem érünk Makóra, s ha mégis, akkor a földön kell aludni. Erre én nem készültem fel, valahogy a telefonos előre egyeztetéseken mintha ez nem hangzott volna el. 🙂 Barátom komplett vendégágyat rakott a raktérbe, de nekem még egy hálózsákom sem volt. Déván Ő foglalt előre szállást, merthogy nem Titán már, itthonra meg nem gondoltam, hogy kellene. Aztán meg azért sem, mert én magam sem vagyok már Titán… 🙂

Szombat…

Regisztráció 7 órától Nagylakon a határon. Előtte Makón felvettünk még egy kisebb női táskába rakott ajándékcsomagot és egy nylonzacskó sapit. Nem valami terebélyes dolog, mégis kb 10 percig bűvészkedtünk az esőben, mire sikerült rácsukni az ajtót. Kevesen vagyunk. A szervezőkkel üdvözöljük egymást, regisztrálunk. Sokan már az előző este lementek Makóra, hogy ne hajnalban kelljen ráfagyni a motorra, mire leérnek a határra, de a létszám kevesebb, mint az előző években. Kérdőn nézek Janóra, mi lesz ha nem jönnek???? Azt mondta, hogy aki kell, az itt lesz! Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem igazság! 2006 őszén volt az ominózus nagygyűlés, amit hogy is mondjam, szétkergettek. Akkor arra figyelt az ország. A rövid kis hírecskét a megmozdulásról, amin kb 350 motor és közel 500 ember vett részt, a közszolgálati TV-ben elnyomták a balhéról készült képsorok. A kereskedelmi TV-k tudomást sem vettek róla. Miközben a balhé egyre több embert vonzott, mi egyre kevesebben voltunk. Janó nem volt borúlátó, azt mondta, hogy megyünk, motorozunk a gyerekekkel. Ennyi. A kinti fogadásunk olyan volt mint annak előtte mindig is. Gyönyörű virágokkal díszített kapu várt, persze a Dömpi megint nem fért át alatta. 🙂 Böjte atya szavai viszont szíven ütöttek. Arról beszélt, hogy mindennek van az ő ideje és nem biztos, hogy könnyű lesz elvégezni a feladatot. De attól, hogy esetleg nehéz, még nem szabad feladni, mert tennünk kell a dolgunkat. Attól, hogy nehéz, még feladni nem szabad. Méltatta, hogy az idő ellenére milyen sokan keltünk útra, hogy együtt lehessünk, örömöt szerezve a gyerekeknek, akik két napja aggódtak, hogy megyünk-e. Azt mondta a kicsiknek akik kérdezték, hogy biztosan megyünk-e és hogy a Jó Isten miért nem állítja el az esőt, hogy Ő ezt nem tudhatja, de bízik. Biztosan van valamilyen oka annak, ha így van. Ha itt az ideje, megtudjuk mi is volt ezzel a célja. Megint igaza volt… Nekünk sem volt egyszerű, pedig a teherautóban meleg volt, meg étel és ital is volt, ha akartunk szóltunk egymáshoz, ha nem akkor nem. A motoron mindenki egyedül volt, akkor is ha csoportban haladtunk. Kicsit irigyeltem Őket… Jó lett volna motoron közöttük, de megértettem, hogy most a teherautóra szükség van.

Másnap szentmisével búcsúztattak minket. Még sosem voltam szentmisén… A példabeszéd arról szólt, hogy azzal kell foglalkoznunk, ami a magunk dolga. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha valaki segítségre szorul, akkor nem halljuk meg. A magunk dolga azt jelenti, hogy nem fontos, hogy a másiknak milye van, s abból mennyi. Az sem fontos, hogy az a másik mennyi munkával, már ha munkával szerezte meg a javait. Az a fontos, hogy mi tudjuk a dolgunk és tegyük azt. Minden körülmények között.

Ezt hallgatva eszembe jutottak “nagyjaink”, vajon Ők teszik-e a dolgukat?

 

2006-ban egy kedves ismerősöm, s talán barátom megkérdezte, hogy nincs-e kedvem motorozni egy nagyot Dévára az árvaházba. A motorozás mellett aztán vihetnénk némi ajándékot is, kinek mihez van tehetsége… 🙂 A következő napokban annyi felajánlás érkezett, hogy szükség lett egy teherautóra. Kézenfekvő volt, hogy felajánlom a sajátomat. Így a motorozásból teherautózás lett. Csordultig töltött Fiat Ducatónkkal vágtam neki az útnak. Sosem voltam az az ember, aki ha segíteni kellett akkor elfordult. Sokszor talán még erőn felül is “akartam” segíteni. Jó volt menni, gyűjteni, utazni, pakolni és várni a csillogó szemeket. Ahogyan majd örülnek a sok mindennek, játéknak, cukornak-csokinak. Utazás előtti napokban körbejártuk az ismerősömmel a felajánlókat. Minden bekerült a teherautóba, a dolgok rendben és a legjobb úton haladtak. Pénteken még gyűjtöttem Makó felé menet. Autóztam vagy 700 km-t. Már az döbbenet volt, hogy akihez mentem, régi ismerősként köszönt el. Voltak akik jöttek motorral, de voltak olyanok, akik csak felajánlást küldtek… Az út fárasztó volt Makóig, ahol ráadásul teljesen át kellett rakodni az autót, mert odafelé úton nem volt lehetőség ésszerűen pakolni. Éjfélkor ágyba, 5 órakor kelés tankolás, átnéztem a kocsit, mert mégsem szerettem volna pont odaát lerobbanni. Indulás előtt Makón a benzinkúton vettem magamnak az útra három liter 100%-os narancslevet, meg pár zacskó chips-et. Gondoltam elfogy. Otthonról hoztam magammal szendvicseket, megszoktam már, hogy a kocsiban élek. 🙂 Tankolás után 6 órára érkezés a találkozási pontra. Rövid eligazítás után indulás a határra. Előző “életemben” sok konvoj kísérést hajtottam végre, úgyhogy ez nem okozott izgalmat. A kifelé úton Nagylaknál a határ túlsó oldalán beült három srác a kocsiba a szalontai házból (a Dévai Szent Ferenc alapítvány Házaknak hívja az otthonait). Nos itt kezdődött a tanítás… Először is nem tegeződtek velem (persze azért csak elértem, hogy megtegyék. 🙂  ). Még ilyen tiszteletet nem láttam gyermek szemében, hallottam hangjában. És ez nem megalázkodás volt. Egyszerűen tisztelet. Az út Déváig egy pihenővel, ahol a motorok tankoltak engem nagyon megviselt. Nem jártam még Erdélyben, bár származásom tekintve apai ágról Kolozsvárról és környékéről származunk, ha jól emlékszem édesapám dédszülei még ott éltek. A határ után megelevenedett minden, amit addig csak hallottam. Lepusztult, lerombolt, elhanyagolt települések, emberek. Senki ne értsen félre, de látszott, hogy Magyarok lakta környéken jár-e az ember fia abból, hogy mennyire becsülték meg a településüket. Látni a történelmünkhöz tartozó helységneveket nem Magyarul kiírva – és mindegy is, hogy milyen nyelven teszik ezt – fájt…

A srácok, két testvér és egy másik fiú meséltek a személyes történetükből. Engem megdöbbentett. Találkoztam már szegénységgel és nyomorral. Láttam kizsákmányolt embereket, de amiről Ők meséltek, az túlment mindenen. És nem azért, mert nem akartak tenni a sorsuk javításáért, vagy nem tanultak és dolgoztak. Egyszerűen azért, mert azok, akik. Megkínáltam Őket a chips-ből. Gondoltam három gyermek, két zacskóval egy darabig elég lesz. Kicsinység, de Déváig hárman nem ettek meg egy egész zacskóval. Jó volt látni, ahogyan igazságosan elosztották egymás között és nem habzsolva ették. Nekem egyáltalán nem tűnt volna fel, ha néhány pillanat múlva szólnak, hogy elfogyott. A két saját gyermekem is, sőt én magam is képes vagyok pillanatok alatt felfalni egy zacskóval. De Ők nem… Elosztották. Valahogy az értékrendek mások… Az elég fogalma máshol van definiálva. És ez érdekes dolog. Kicsit eltérek most Dévától, mert nincsenek véletlenek, s a dolgok mindig összefüggenek. 2005-ben, 2003 után a magánéletem második nagy törését éltem meg. Minden dolog körülöttem idegenné és vagy mérhetetlenül felszínessé, vagy rémisztően méllyé vált. Nem találtam magam, a megteremtett világom nem volt sehol. Olyan dolgokhoz ragaszkodtam, amik nem “Én” voltam. Az addig eltelt évek alatt annyira megváltozott az értékrendem, hogy hirtelen nem volt mihez visszatérnem. Bolyongtam a saját életemben és csak romboltam. Próbáltam megfogalmazni, a “hogyant” és az “eleget”, de nem sikerült. Ezért aztán nem tudtam, hogy merre és azt sem, hogy hogyan. Persze semmi sem volt “elég”, éppen ezért szinte semmi sem sikerült. Kemény lecke volt. Az ismerős-barát hívása pont jókor jött – “gyere, szerintem jót fog tenni neked” – és nagyon igaza lett.

Kanyarodjunk vissza az “útra”… A chips-es eset volt az első, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy nekem mit jelent az, hogy elég. Valahogy mi itt az igazán fogyasztói társadalomban nem igazán tudjuk, hogy miből, mikor, mennyi elég. De ez már jócskán túlmutat a dévai úttól… 🙂 Akkor ott, távol az otthonomtól, mégis a Hazámban egyszer csak megértettem sok mindent arról, hogy mik az igazán fontos dolgok számomra és mik azok, amiket mások miatt fontosnak tartottam. Egyszerűen megértettem, minden bizonnyal fontos menni és segíteni, de még fontosabb figyelni és tanulni. Engedni a folyamatokat hatni… Déván sok-sok kisebb és nagyobb gyermek várt már minket. Jó volt látni, hogy vannak akik ismerősként ölelik meg egymást és kérdezik a kicsiket a többiekről név szerint. Akkor ott mérhetetlenül kívülállónak éreztem magam. Mintha hiába tettem volna meg azt sok-sok kilométer utat. A gyerekek kis műsorral és paprikás krumplival készültek. 🙂 Böjte Csaba testvér jó szóval fogadott minket, nyakában és karjaiban a “gyermekeivel”. A kívülállóságom érzetét nemsokára megértettem. A motorosok között sokan voltak barátok és olyanok akik hasonló képpen gondolkoztak, akik már egy évvel azelőtt is kint jártak és olyanok is, akik nemcsak akkor tették meg ezt az utat… Ekkor szállt el a kellemetlen érzésem. Már nem zavart, hogy hol esik az eső, hol nem. Nem zavart a szél sem. Tudtam, hogy legközelebb már nem lesz ilyen és azt is tudtam, hogy ennek most így kell lennie. Tudtam, hogy még jövök…

Érdekes dolog így visszatekintve, hogy manapság válság van a világban, mert állítólag messze Amerikában sokkal többet fogyasztottak, mint amit megtermeltek. Most megint eszembe jut, hogy vajon hol van az elég? Mikor van az, hogy ki tudom mondani, hogy erre, vagy arra a dologra nincsen szükségem???

 

Archívum

Címkék